"A Mennyországot a Földdel egy híd köti össze, melyet Szivárványhídnak hívnak, mivel számtalan színben ragyog. A híd innenső oldala lágy, zöld fűvel borított dombok, hegyek, völgyek földje. Amikor egy szeretett állat meghal, ide kerül. Itt mindig van elég víz, eleség, folyton lágy tavaszi szellő; fújdogál. Az öregek megfiatalodnak, a sérültek újra épek és egészségesek lesznek, Pont olyanok, amilyennek álmunkban látjuk őket nap mint nap. Napjaik önfeledt játékkal telnek, Boldogságuk mégsem teljes, mivel mindegyiküknek hiányzik az a pótolhatatlan személy, akit maguk mögött hagytak. Nap mint nap játszanak és rohangálnak, de eljön a nap, amikor egyikük hírtelen megáll. Fénylő; szemei a messzeséget fürkészi, vágyakozó teste remegni kezd. Hirtelen kitér a csoportból és szinte repül a zöld fű; fölött egyre gyorsabban és gyorsabban. Észrevesz Téged és amikor te és különleges barátod újra találkoztok, összeölelkeztek az örömteli újraegyesülésben és soha nem váltok el többé. Az öröm csókjai záporoznak arcodon, kezed újra simogatja a szeretett fejet és végre újra belenézhetsz azokba a bizalommal teli szemekbe, amelyek olyan régen távoztak az életedből, de a szívedből nem hiányoztak soha.
Végül együtt keltek át a Szivárványhídon."
 

Akagittai Brilliánt (1993.03.07. – 2005. 10. 05)

Most még nagyon fáj. Elmondhatalanul. Próbálom felfogni, hogy mi történt, de nem megy. Sokan talán legyintenének. CSAK egy kutya. NEM Ő NEM CSAK EGY KUTYA. Ő volt a legjobb barátom. 12 éven át. Barátok, szerelmek jöttek-mentek. De ő maradt. És mindig ott volt amikor szükség volt rá. Senki nem értette mit mond, csak én. Mert beszélt. Hozzám mindig!
Még három hónapos sem volt amikor hozzám került. A 10. születésnapomra kaptam. Fajtatiszta, született skót juhászkutya. 12 évvel ezelőtt ez még nagy valaminek számított a környéken. A színe is különleges volt, ahogyan ő maga is. A kékesszürke alapon fehér-fekete és cser jegyek sokak szemében keveréknek tüntették fel az én kicsi kutyámat.
Amikor beléptünk a melléképületbe a kiskutyák közé azonnal tudtam, hogy nekem Ő kell. Szerelem volt első látásra. Az a fajta, ami sohasem múlik el.
Bármit is csináltam, ő szeretett. És persze én is őt. Akkor is, ha éppen az orrára koppintottam mert ellopott egy tyúkot a szomszédból és akkor is, ha néha egy-két napra magára hagytam. Tudta, hogy hozzá mindig visszajövök.
12 évvel ezelőtt egy kisgyerek buzgalmával és lelkesedésével vetettem magam a könyvekbe. Mindent elolvastam ami a kutyákról, főleg a collie-ról szólt. Anyuékat folyton azzal nyúztam, hogy menjünk kutyakiállításra, vagy vegyék meg a legjobb eledeleket. Semmiből nem szenvedett hiányt. Mindenki kényeztette. Ha vihar készült természetesen a lakásban volt a helye, mert nagyon félt, ha dörgött az ég. Ilyenkor beültünk az előszoba ajtaja mellé és együtt rezdültünk össze, ha nagyot dörrent felettünk. Ebben is egyformák voltunk. Mindketten féltünk az égi háborútól.
Mindenhová vittem magammal. Ha a nagymamámnál aludtam természetesen ő sem maradhatott otthon. És olyan is volt, hogy a szalmában aludt mellettem, amikor a tolvajok ellen őriztük a csirkeházat.
Igaz nem volt kiállításra való fajta, de nekem így is mindig ő volt a legszebb. És persze a legügyesebb. Apuval még egy kis akadálypályát is összebarkácsoltunk a kert végében, ahol naponta játszottunk. És persze tanultunk. Nagyon ügyesen vettük az ugró, mászó, bújó akadályokat. Így utólag talán bolondság volt rávenni ilyenre, de ő élvezte. Mindent megcsinált és utána nevetett rám, hogy ”Na látod, ez is sikerült”.
Ha én nem tudtam sétálni vinni anyuék is rosszul jártak. Senkivel nem volt ugyanis hajlandó sétálni. Megmakacsolta magát és egy lépést nem ment arrébb. Lehetett kérlelni, erőteljesen rászólni, mindegy. Ahogy kiléptek a kapun pár méter után az én drága kutyám egy lépést nem ment tovább.
De ha lehetett minden nap sétáltunk. Lehetett forró nyár vagy hideg tél, mentünk. Naponta többször. Mindig kertben volt, de imádott sétálni is. Kimentünk a parkba és egy kicsit produkáltuk magunkat. Nem sokan tudták úgy átugrani azokat a padokat a parkban, mint ő. Sok barátot szereztem a révén, és gyakran 5-en 6-an mentünk együtt a kutyusokkal.
Együtt tanultuk az életet. Volt benne jó és kevésbé az… De őhozzá mindig mehettem. Sokszor sírtam ráborulva, és ő csak hallgatott és szeméből az látszott – én itt vagyok, és itt leszek mindig.
Néhány hónapja kevesebbet láttam. Felnőttem én is, és egyre kevesebbet voltam otthon. Persze mindig kérdeztem, hogy jól van-e, és minden rendben van-e vele.
Sokáig így is volt. Aztán nyáron beteg lett. Életében először. Nem voltam otthon, de a telefonban hallottam a sírását. Középfülgyulladás. Anyuék és az állatorvos mindent megtettek, és egy ideig úgy tűnt meggyógyult. A fülfájás elmúlt és újra a régi lett.
De ez csak kevés ideig tartott. Észrevettem, hogy nem jól hall. Először nem nagyon akartam tudomást venni róla, de később már be kellett ismernem. Az én drága barátom öregszik.
Amikor hazamentem hozzá mindig nagyon boldog volt. A legjobb formáját hozta, labdázott, bolondozott, és egy percre sem szakadt el tőlem. Mindig a nyomomban volt, és véletlenül sem tágított. Valahogy éreztem, hogy baj van. Rajta nem látszott semmi, de mégis ezt súgta valami belülről.
Három nappal ezelőtt láttam utoljára. Vasárnap reggel volt, és együtt sétáltunk el a boltig. Régen sétáltunk együtt, és most nem akartam kihagyni. Mostmár soha többet nem tehetem ezt meg! Még labdáztunk egyet, majd megsimogattam a fejét, és kértem tőle, hogy legyen jó, és majd jövök. Ez az utolsó emlék. Még utánam nézett ahogy beültem az autóba, és talán ő már tudta – nem lát többet.
Tegnap egy központi értekezleten voltam, éppen félúton a mostani és a régi otthonom között. Ültem a pályaudvaron, amikor bemondták, hogy indul a buszom haza… Valamiért azt éreztem, hogy én most nagyon szeretnék hazamenni. Magam sem tudom mi történt, de hirtelen rettentő honvágyam lett. Gondolkodtam is rajta, hogy egy-két nap múlva hazamegyek egy kicsit…
Mostmár nem gondolkodok rajta. Most nem tudnék hazamenni. Reggel telefonált anyu, hogy az én egyetlen kincsem menthetetlenül rosszul van. Történt valami a tüdejével, és ha nem altatják el, pár órán belül megfullad. Villámként hasítottak belém ezek a szavak. Habár értettem őket, néhány másodpercig nem fogtam fel a tartalmukat. A tehetetlenség és a fájdalom tombolt bennem. És tombol még most is. Beszéltem anyuval és az állatorvossal is. Azt mondták nincs mit tenni, el kell altatni, mert csak szenved. Zokogva könyörögtem az orvosnak, hogy segítsen, de nem tudott. Vége lett.
A zokogástól fulladozva hívtam fel a párom aki azonnal hazarohant a munkából és órákig ült mellettem. Vigasztalni próbált, de közben ő is sírt. Sajnált engem és őt is. Azután üzentem a barátnőmnek, aki rögtön felhívott és vigasztalni próbált. Ő is legalább annyira imádja a kutyáját, mint én, és ő is veszített már el ilyen jó barátot. Tudtam, hogy ha más nem, ő megért. Sokat segített. Sőt, még egy kiskutyát is ígért nekem. Igaz, még csak most születnek, de már várom. Azt hiszem. Tudom, hogy őt semmi sem pótolhatja majd. De talán a fájdalmat enyhíti egy kicsit.
Még mindig nem tudom elhinni. Órákig tomboltam föl alá járva a lakásban, azt mondogatva, hogy ez nem lehet igaz. Most fekszek a sötét szobában és a képeket nézem ami róla készült. Csak ennyi marad, és az emlékek. De azok sohasem fognak elkopni. A hétvégén csinálni akartam róla egy-két perces videót, de valamiért elmaradt. Mostmár soha nem is tudok majd. Egy rövidke van róla, de még nem tudtam megnézni. Nem bírtam. Majd talán később.

Nyugodj békében kiskutyám! Köszönöm, hogy én lehettem a gazdid!

Queen Elizabeth "Sissy"

??? - 2010.09.25.

Sissykét a Lelenc Kutyamentő Egyesület találta 2007. őszén. Borzalmas állapotban került az Egyesülethez. Testi és lelki sebekkel volt tele, még az is kétséges volt, hogy egyáltalán életben marad. De élni akart!!

Amikor megláttam a képeket róla, tudtam, hogy segítenem kell rajta. Tenner Anna és Muzslai Ildikó bizalmát élvezve 2007 novemberében hoztuk haza Sissykét. Bár egyből beilleszkedett minden hangosabb szó és hirtelen mozdulat megrettentette. Sok-sok hónapnak kellett eltelnie, amíg teljesen a bizalmába fogadott bennünket. Eredetileg a szüleim kutyája lett volna, de már három nap után tudtam, hogy velem fog maradni. Néhány hónappal  később született meg első almunk és Sissy fantasztikus dadakutya lett. Imádta a kölyköket,vigyázott minden mozdulatukra.

2010. nyaráig soha nem volt beteg. Bár a látása és a hallása korából adódóan folyamatosan romlott, lelkesen ugatott meg minden idegent és a falkával együttműködve védte a területét.

Akkor nyáron azonban rosszul lett. Azt hittük elveszítjük. Hetekig küzdöttünk érte... ismét. És ismét talpra állt! Tudta, akkor nem mehet el! Ősszel azonban rosszul lett. Épp egy nappal a kiskutyáink születése után. Tudta, hogy minden rendben lesz velük, és tudta, hogy mostmár elmehet. Sajnos amikor az élet az egyik kezével ad, a másikkal gyorsan nagy árat is fizettet az ajándékáért. Hiszem és bízom abban, hogy boldog élete lehetett mellettünk és hogy érezte azt a szeretetet amit mi éreztünk iránta.

Nyugodj békében drága királynőnk, nagyon hiányzol nekünk!

Találkozunk a Szilvárványhídon túl...